Előzmények


A Ság hegy a bányászat előtt A hegy felszínének lassú, de fokozatos átalakítását, és bazaltjának felhasználását már az őskorban megkezdték az itt lakó kő-, bronz-, majd vaskori népcsoportok. Kőeszközeik között több bazaltból készülteket is találtak a régészek, bár ezek a hegy lejtőin akkor még nagy számban előforduló leomlott kövekből készültek. Korai elődeink a hegy tetejét, peremeit is igyekeztek néhol megfaragni, és egyenletesebbé tenni, amikor településeiket, erődjeiket megépítették.
Az első adat, mely már célzott, és nagyobb tömegű kőfejtésről tanúskodik, a római korból való. Ekkor már jelentősebb kőmennyiséget szállítottak el Savaria útjainak burkolásához.
A középkor történetírói feljegyezték, hogy Sárvár várát, miután a törökök elleni harcokban megsérült, ság-hegyi bazaltból építették újjá.
A 20. század előtt mindössze alkalmi kőfejtés folyt, az északi (Kakasdomb) és a nyugati oldalon (Csepri) volt néhány kitermelő hely, de innen csak helyi szükségletre bányásztak követ, melyet kézi erővel fejtettek, és szekérrel szállítottak el. Ezek a kis helyi kőfejtések azonban még mindig csak a hegyperemről leomlott sziklákat használták fel. A hegytető, mivel uradalmi terület volt, és szekéren nem lehetett megközelíteni, ekkoriban még érintetlen maradt (és a visszaemlékezések szerint jó szénát termő kaszáló borította).

Az első gépesített üzemet Wittmann Adolf és fia, celldömölki mész- és építőanyag-kereskedő létesítették, mely a várost Mesterivel összekötő út mellett, a Pletnics-majornál működött. A hegy délkeleti részéről szekereken vitték oda a követ, melyet részben kézi erővel, részben törőgéppel aprítottak, és főként útépítési célokra értékesítettek. Néhány évvel később az üzemet a vasútállomás közelébe telepítették át.

A bazaltbánya megnyitása

A későbbiekben a kisüzemi termelés gazdaságtalanná vált. A század első évtizedében a fokozódó út- és vasútépítésekhez nagy mennyiségű kőre volt szükség, amit egy gazdaságosan működő (bár jelentős beruházást igénylő) nagyüzem tudta biztosítani.
A Ság hegyre többek között kedvező földrajzi fekvése, jó minőségű kőanyaga, és Celldömölk vasúti csomópontjának közelsége miatt esett a választás. Minden kedvező feltétel adva volt egy bánya nyitásához, melyet Dr. Jugovics Lajos geológiai szakvéleménye is alátámasztott. Szerződést kötöttek a tulajdonos Erdődy Ferenc gróffal, akitől 50 évre bérbe vették a hegytetőt. 1909-ben alakult meg a Sághegyi Bazaltbánya Rt., melynek alapító tagjai: Lázár Ferenc (a gazdasági ügyek intézője) és Mittlemann Mór (a műszaki megvalósítások irányítója). A bánya 1911-ben kezdte meg a termelést, de bővítése, fejlesztése még sok évig eltartott.

A bánya felépítése és termékei


Faragott kockakő (Sághegyi Múzeum) A bánya 2 fő nyersanyaga a bazalt és - kisebb mértékben - a bazalttufa volt. A bazalttufa porózusabb és csekélyebb szilárdságú, de könnyű megmunkálhatósága miatt falazókőnek kitűnően megfelelt. A tufarétegen feküdt a bazalt-takaró, melynek felső, 8-10 m vastag, kisebb nyomáson megszilárdult rétege rosszabb minőségű, szemcsésebb követ szolgáltatott. Ezt mindenképp le kellett termelni, hogy az alsó, jó minőségű kőzethez hozzáférjenek, azonban csökkentett áron, útfenntartási célokra ezt is lehetett értékesíteni.
Az alsó rétegekben fekvő, nagy szilárdságú bazaltból három fő terméket állított elő a bánya: zúzottkövet út- és vasútépítési célokra, termésköveket, főként útalapkőnek és vízépítési munkákhoz (burkolatok), valamint faragottkövet, melyeket jellemzően a városokban tér- és szegélykőként használtak.

A bányaudvarok a hegy keleti oldalán nyíltak, és itt helyezkedett el a telep is, a feldolgozó, és más üzemi épületekkel. A bányában 3 fejtési szintet alakítottak ki, az északi oldalon voltak a nagyobbak, az I. (alsó), II. (középső) és III. (felső) bányák, míg a déli oldalon a kisebb kiterjedésű IV. (alsó), V. (középső) és VI. (felső) bányák. A két oldalt egy agyagos-tufás, a legfelső szintig terjedő tömb választotta el egymástól. A legjobb minőségű, hasításra is alkalmas követ az alsó és középső szinteken fejtették, míg a felső bányák a II. osztályú követ szolgáltatták.
Az évtizedek múlásával először a felső szinteken lévő kőkészlet kezdett kimerülni, ugyanakkor kutatófúrásokkal megállapították, hogy az I. bányaudvar szintje alatt még kitermelésre érdemes, jó minőségű bazalt van. Így alakították ki a 16 m-rel mélyebben fekvő "nulla szintet", majd a későbbiekben ennél is lejjebb egy második mélybányát, mely a ma látható "kráter" alsó régióit formázta meg.
Minden bányaudvarhoz - az értéktelen kőanyag, törmelék, föld, stb. elhelyezésére - egy-egy meddőhányó tartozott, melyek a bányákkal ellentétben a déli oldalon voltak nagyobbak, de nagy területeket foglaltak el a hegy északi részén is. A 0. szintről az I. bánya akkor már felhagyott meddőhányójára hordták fel a hasznosíthatatlan maradékot, a tetőlefedés anyaga a hegy délnyugati részére került. A meddőhányók nagy részét később fásították akác- és diófákkal, melyekből napjainkra csak az akác maradt meg.

Kőfejtés és szállítás


A kőfejtés szerszámai (Sághegyi Múzeum) A kőfejtést megelőzte a sziklát borító talajtakaró eltávolítása, melynek során több cserépedény, és töredék került elő. Lázár Ferenc halála után 1935-ben fia, Lázár Jenő gépészmérnök vette át egyszemélyben az üzem gazdasági, és műszaki irányítását. Műkedvelő régész lévén nagy gondossággal gyűjtötte össze és rendszerezte a megtalált gazdag leletanyagot.

A kőanyagot a sziklából nagyrészt robbantással fejtették. A déltől egy óráig tartó ebédszünetben láttak munkához a robbantók. Először sűrített levegővel hajtott kézi fúrógéppel több 4-5 m hosszú lyukat fúrtak a sziklába, melyeknek belső végén kisebb adag robbanóanyaggal kamrát alakítottak ki ("smirolás"). A kamrákat eleinte asztralittal, a későbbi években paxittal töltötték meg, lefojtották, majd gyutaccsal egyszerre berobbantották.
A robbantás eredményeként képződött kőhalmazból ("hellni") szétválogatták nagyság és minőség szerint a köveket, majd kézi erővel csillékbe rakták. A nagyobb, csillékbe nem rakható kőtömböket ("batárokat") bunkóval (hosszú nyelű, 5-8 kg súlyú kalapáccsal), vagy ha kellett, utólagos robbantással törték kisebb darabokra.

Kőfejtők Az I. bányaudvar kijáratánál, és részben a IV. bánya végében álltak a "riccbarakkok" (kővágófészerek), ahol a faragottkövet előállító kővágók dolgoztak. Ezek a barakkok faoszlopokon álló, tetővel fedett, de mindkét oldalán nyitott épületek voltak, kétoldalt kiszolgáló vágányokkal. A hasításra alkalmas köveket már a robbantás helyszínén kiválogatták, és külön platós csilléken tolták ide. A kővágók ("riccerek") állították elő a bánya legértékesebb termékét, a városokban - és a fővárosban - használt térburkoló köveket.

Minden bányában volt egy-egy fűthető melegedő helyiség. A III. szinten egy nagyobb, téglaboltozatú, masszív épület állt, melyben konyha, bányairoda, étkező és őrlakás volt elhelyezve. Itt volt a víztartály is. A IV. szinten volt a kovácsműhely, szénraktár. Az eredetileg a tetőn épült robbanóanyagraktárat később a II., majd a III. bányába kellett áthelyezni, a fent említett téglaépületbe.

Valamennyi bányaszinten 760 mm-es nyomtávú vágányhálózat volt kiépítve, 2 párhuzamos fővágánnyal, melyből az egyes kitermelési helyekhez munkavágányok vezettek. Az egyik fővágányon a megrakott, a másikon az üres csillék haladtak, így elkerülhető volt a torlódás. A vágányzat állítható váltókkal és fordítókorongokkal rendelkezett. A pályák 3,5 %-os lejtése miatt a rakott és üres csillék mozgatásához nagyjából ugyanakkora erőre volt szükség. A korai években használatos, másfél köbméteres facsilléket később fokozatosan a billenős vascsillék váltották fel.

Az alsó bánya magasságában volt a zúzómű betolószintje. Ide futottak be a csillék minden bányából. A felsőbb szinteket az alsóbbakkal siklók kötötték össze. Ugyancsak sikló vezetett a betolószintről a telep szintjére, ahol a műhelyek, raktárak, gépház, s más üzemi épületek voltak. A siklók két, normál nyomtávú pályából álltak, melyeken 1-1 siklóalkocsi közlekedett, melyekre a csilléket rá lehetett tolni, és rögzíteni. A hajtóerőt a gravitáció szolgáltatta, a kővel megrakott, lefelé haladó csillék súlya húzta fel az üres csilléket. A siklóalkocsikat tartó sodronykötelek a pálya mindkét végén dobra csavarodtak fel, itt lehetett fékezéssel szabályozni a kocsik sebességét.
A későbbiekben a "0" bánya elérésére hasonló felépítésű, de alkocsik nélküli, és elektromos meghajtású sikló épült.

A bánya munkásai


Dolgozók - csoportkép A bányában egy csille mellett 2 fő dolgozott, kik a csillét megrakták, a siklóhoz (betolószinthez, vagy a zúzóhoz) szállították, ott átvették, majd visszatolták az üres csilléket. A robbantást, a sziklafalak letakarítását egy kőfejtő- és egy robbantó csoport végezte, lőmester irányításával. A vágányzat fenntartásán és átalakításán egy vágányos csoport, a meddőhányók egyengetésén és az utak tisztántartásán minden szinten egy "planíros" csoport dolgozott. A mindenkori létszámhoz tartoztak még a fúróélező kovácsok, fúróhordók, vízhordók.
Minden bányaudvarban egy-egy felügyelő vezette a munkálatokat, kik a bányamester irányítása alatt álltak. A termelés a téli időszakban egy, maximum 10 órás műszakban folyt, délben 1 órás ebédidővel, de nyáron reggel 5-től este 8-ig tartott a munkaidő, ekkor délelőtt és délután fél-fél órás szünet is járt.
Mivel a II. világháború alatt az utak, vasutak fenntartása különösen fontos volt, a bányát hadiüzemmé nyilvánították. A bevonult munkások pótlására munkásszázadot vezényeltek ide.

Feldolgozás


A kőtörő és a gépház A feldolgozó telep szintje 8 m-rel volt alacsonyabb a legalsó bányaudvar szintjénél, biztosítva, hogy a kitermelt anyag mindig lefelé haladhasson. Ez volt az akkori technológia szintjén a leggazdaságosabb megoldás. Itt volt elhelyezve a zúzó- és osztályozóberendezés, külön épületekben a zúzalékrosták, a kazánház, gépház, transzformátorállomás, műhelyek, raktár, valamint a mosdó, fürdő, és fecskendőház. Az 1920-as évektől északi irányba egy alacsonyabb szinttel bővült a telep, itt állt már korábban az igazgatói lakás (villa; ma Sághegy Fogadó), irodaépület, és az utántörő- osztályozómű. A körülötte lévő területet (ma parkoló) a zúzottkő tárolására alakították ki, mely saját vágányzattal rendelkezett, mely a törőművek alól kivezető vágányokhoz csatlakozott.

A kőtörő a hegy felől A zúzó- és osztályozó berendezés egy idomacélvázas, deszkafalú épületben volt elhelyezve. Az acéllemezből készült beöntőbunkerből a kőanyag egy lyukasztott palástú, lassan forgó dobba került, ahol a szennyeződés ki tudott hullni. Innen a gőzenergiával hajtott ingás előtörőműbe jutott a kő, majd a hengerrostás osztályozó következett, ahol méret szerint különválasztották a zúzalékot. A rostákról túlfolyó anyagot utótörőkbe és -osztályozókba szállították. Külön zúzalékrosta (porrosta) szolgált szükség szerint a 0-25 mm közötti átmérőjű zúzalék további szétválasztására.

A jó minőségű, ú.n. nemeszúzalék iránti igény növekedése miatt állították üzembe a telep szintje alatti térségen az új utántörő- és osztályozóberendezést, melyet kialakítása miatt hengerműnek neveztek. Meghajtása villanymotorral történt. Ennek betolószintje a telepudvar szintje volt. Ide már csak két előtörésen átment anyag, vagy tiszta terméskő került, illetve a kővágóktól származó maradék, tehát a legjobb minőségű kő. Itt a bedöntőbunkerből excenterrel meghajtott nyelves adagolóba került a bazalt, onnan ingás törőgép, majd törőhengerpár, végül hengerrosták következtek. A rostákról kihulló zúzalékot csillékbe rakva már készáruként lehetett értékesíteni.

Üzemi épületek


Ság hegy a bazaltbányával A zúzó- és osztályozóműveket transzmisszió-tengelyen és szíjmeghajtáson át kezdetben Diesel-motor hajtotta, de az üzem későbbi bővítése során ennek leadott energiája már nem volt elegendő, így gőzmeghajtásra tértek át, melyet egy széntüzelésű kazán biztosított. Így kazánház, gépcsarnok, "gyárkémény" épült - mely jól látható a korabeli fényképeken.

A transzformátorállomás (ma Ság-hegyi Múzeum) eleinte a műhelyek energiaszükségletét és a világítást látta el, később az alsó szinten épült hengermű is innen kapta az áramot.
A telepen több műhely létesült: kovácsműhely, gépműhely, hegesztő-, asztalos-, bognár-, és villanyszerelő műhelyek. Ezek a műhelyek a kor lehetőségeihez képest minden eshetőségre fel voltak szerelve, nemcsak a legkülönbözőbb javításokat tudták ellátni, hanem az alkatrészek és szerszámok többségét is itt, helyben készítették.
A műhelyekkel szemben állt a fából készült, 3 szintes raktárépület, melynek földszintjén a súlyosabb vas- és kenőanyagokat, a felsőbb szintjein a különböző alkatrészeket, vegyi anyagokat tárolták. A földszinten beépített mérleg, és egy kis raktárosi iroda volt.

A kazánházhoz csatlakozott a mosdó- és zuhanyzó helyiség. A tűzoltás célját szolgáló fecskendőház külön kis épületben kapott helyet, melyben egy több köbméteres beton víztározó medence felett egy hordozható, motoros fecskendő volt elhelyezve. Tűzeset egyébként a bánya fennállása alatt nem volt.

A mai Sághegy Fogadó volt az egykori igazgatói villa, körülötte parkkal, szökőkúttal. Közelében állt egy irodaépület vendégszobával és üzemvezetői garzonlakással (ez máig megvan), és kicsit távolabb a bánya istállója is. Az irodaépületben üzemelt távolsági (akkori elnevezéssel: interurbán) telefon. A bányával és a rakodóval üzemi telefonvonal kötötte össze, ezeken kívül a rakodón még vasúti telefon is működött.
Lejjebb, a hegyoldalban több szolgálati lakás és garázs épült, itt kell megemlíteni a 2 szintes, 100 férőhelyes munkásszállót (Bagolyvárat), melyben főként az idegenből hozott dolgozók és munkaszolgálatosok laktak. A hegy alatt - nagyrészt sági bazalttufából - 2 utcából álló munkáslakótelep is létesült.

A siklók és a rakodó


Ság hegy a bazaltbányával A hegyről bányászott kőanyag - a jelentéktelen mennyiségű helyi felhasználást kivéve - kizárólag vasúton került elszállításra. Celldömölk állomásától a hegy lábáig (a napjainkig is meglévő) iparvágány épült, melynek végén 6 vágányos rendező-pályaudvart alakítottak ki.
A telepről a készterméket 2 párhuzamos, egyenként kétvágányú siklópálya kötötte össze. A 2-m-es nyomtávolságú nagysikló volt a régebbi, mely az előtörők alsó szintjét kötötte össze a rakodóval. A normál vasúti nyomtávú "kissikló" akkor épült, amikor a hengermű, és annak alsó szintjéről vezetett a rakodóig. A siklópálya 2 helyen keresztezte a hegyi földutakat, melyeket a töltés alatt dongaboltozatos aluljárókban vezették át.
A vasúti kocsik megrakása süllyesztett vágányok és rámpák segítségével a csillék egyszerű billentésével történt. A rakodóhoz tartozott még 2 vágány-hídmérleg, mérlegház, fűtőház, szénraktár (a mozdonyok és a telepi gőzgép számára), nagykapacitású mélyfúrású kút, pályamesteri iroda, melegedő, víztorony. Ez ellátta a gőzmozdonyok vízszükségletét, és a bányaüzem vízellátását is innen biztosították korszerű vízvezetékrendszeren keresztül.

Itt létesült Magyarország első zúzalékmosója, mikor az aszfaltburkolatok elterjedésével pormentes bazaltzúzalékra volt szükség. A mosó kétszintes, acélvázas, deszkafalú épületének felső szintjére serleges felvonó vitte a kőanyagot, mely egy nagy, hengeres alakú, enyhe lejtésű kádba került, ahol a felülről beengeett vízben egy forgó tengelyre szerelt lapátszárnyak alaposan átforgatták, átmosták a zúzalékot. A kifolyó szennyezett vizet ülepítették, majd újra felhasználták.

A bánya 2 saját tulajdonú gőzmozdonnyal rendelkezett. A ság-hegyi vasútvonal a celldömölki állomás előtt egy kétvágányú átadóállomással ért véget, a megfelelő jelző- és váltóberendezésekkel.


Összefoglalás és a bányászat vége


A Ság hegy napjainkban (dél felől) A ság-hegyi bazaltbánya - az 1945 előtti időkben - az ország legnagyobb és legjobban gépesített kőbányaüzeme volt. A termelés és kiépítés fokozatosan fejlődött fel, átlagban napi 500 tonna követ termelt, de az 1930 körüli csúcsidőszakban ez elérte az 1000 tonnát is - azaz naponta 100 db, 10 tonnás megrakott vasúti kocsi gördült ki Celldömölk felé a hegy köveivel.
Fél évszázad alatt 1,7 millió vagon bazaltot szállítottak el az ország - és Ausztria - építkezéseihez. A bányaüzemben 500 munkás dolgozott, de a csúcstermelés időszakában a 600 főt is elérte a létszám.

A bányaudvarok először a hegy keleti, Alsóság felé eső (bányatelep feletti) részén kezdék el lefaragni a bazalttakarót, kialakítva az egyes, óriási lépcsőket alkotó fejtési szinteket, és az azok közötti szállítópályákat. Az északi, nagyobb (és részben a déli, kisebb) kitermelési helyek fokozatosan terjeszkedtek tovább, 5 évtized alatt lerombolva a vulkáni kúp szinte teljes egészét. Csak a két bányaudvar közötti sávban, ahol értéktelenebb, agyagos-törmelékes, breccsás kürtőkitöltés alkotta a hegy testét, maradt meg egyenletes platóként egy viszonylag magasabb terület (250m körül). Itt, egy kis meghagyott bazalttufa-kúpon épült 1934-ben a Trianoni-kereszt, felavatásakor még javában működött a bánya. A központi részen, a plató és a mélybánya között magasodik a (kráter felől nézve monumentális) "lávadóm", mely az egykori vulkán legnagyobb kürtőjének maradványait őrzi, de ennek csúcsa is kb. 15 m-rel alacsonyabb az egykor fölötte húzódó hegytetőnél. A hajdani, 291 m magasságig emelkedő platót már csak képzeletünk idézheti fel, ma a hegy legmagasab pontja a "délnyugati sánc" meddőhányóval magasított bazalttufás kúpja, mely 279 m-re nyúlik a tengerszint fölé. A kráter peremein, annak külső részein ugyancsak - azóta már beerdősített - meddőhányok lejtői határozzák meg a mai domborzatot.

Az osztályozómű romjai Az 1930-as évek végére már kezdtek kimerülni a legjobb termelőhelyek, de jelentős volt a kitermelés még a II. világháború alatt is. Erre az időkre már elfogyott a kőanyag a felsőbb szintek bányáiból, a végére már csak az alsó szint, és a közben megnyitott "nulla"(-mély) bánya működött, melyet még északi irányba bővítettek.
1949-ig magánvállalatként működött a bánya, melyet utána államosítottak, így a Kőbányavállalat egyik (tapolcai) üzeméhez tartozott.
A munkahelyek és berendezések jobb kihasználása miatt az egyre csökkenő, és költségesebbé váló bányászatot egy ideig igyekeztek fenntartani úgy, hogy a nehezebben elérhető helyekről is lefejtették a még hasznosításra érdemes bazaltot. Az 1950-es évek közepére azonban a hegy kőkészlete kimerült annyira, hogy a bányaüzemet már nem volt gazdaságos fenntartani. Így került sor - fokozatos létszámcsökkentés és egyes berendezések felszámolása után - 1957-ben a bánya bezárására. Különös belegondolni, hogy 1908-ban éppen 50 évre - 1957-ig - vették bérbe a hegytetőt az Erdődy gróftól, és a becslésük pontosan bejött...
A mozdítható anyagokat, gépeket, csilléket, vágányzatok nagy részét a nemrég megnyitott uzsai bazaltbányába szállította az oda költöztetett vállalat. Mindezek mellett a jelentős eszközkészletből a Dunántúl szinte minden bányájába jutott valami. A feleslegessé vált épületeket értékesítették, amit lehetett, lebontottak, és bontási anyagként adtak el.

A felhagyott bánya sziklafalain még folytak később is - kisebb, helyi szükségletekre - kőfejtések, de ezek már jelentéketelen méretűek voltak, és később, a tájvédelmi körzet létesítése után mindenfajta bányászat végérvényesen megszűnt.