A térség helyzete, bevezető


A Ság hegy a Nyugat-Dunántúlon, Vas megye keleti peremén, a Kemenesalja tájegység központi részén emelkedik. Keletről a Marcal-medence egykor mocsaras lapálya szegélyezi, nyugatról és északról, néhány kilométer távolságban a Kemeneshát lankásan emelkedő dombhulláma övezi.
A környező síkságből magányosan kiemelkedő, 279 m magas, csonkakúp alakú hegy jelenlegi formáját az évmilliók alatt végbemenő lepusztulás és az utóbbi évtizedek emberi beavatkozásai egyaránt alakították.



Előzmények


A táj kialakulását a földtörténeti ókortól követhetjük nyomon. Ebben az időben a Kárpát-medence területén a Variszkuszi-hegységrendszer kristályos kőzetekből felépülő vonulatai emelkedtek. Az ókori földmozgások során meggyűrődött, majd összetöredezett hegységrészek a földtörténeti középkor elejéig összefüggő, de erősen letarolt tönkfelszínné alakultak.

A triász időszak után a terület a tenger vize alá került, csak az északabbra fekvő részeken - a mai Kisalföld központi részein - tartott tovább a szárazföldi jelleg. Ekkor rakódtak le a kristályos alapzatra a Bakony nagy tömegét alkotó mészkő- és dolomitrétegek. Amíg azonban a Bakony területe az idők során kiemelkedett, itt süllyedés következett be, így ezek a kőzetek ma a Ság hegy környezetében 2500-3000 méter mélyen találhatók a felszín alatt.

A miocén korban a Pannon-tenger öntötte el a mai Kisalföld nagy részét. Vizéből márgás, agyagos és homokos rétegek települtek a mélybe süllyedt hegységfelszínre. A Pannon-tenger az idők során lassan elsekélyesedő, kiédesülő vizű beltóvá alakult, majd kisebb tavak sorozatára bomlott szét. Ekkor a terület nagy részén részben vízzel borított szavannaszerű tájképet képzelhetünk el. Erre a kiszáradó tavakkal tagolt felszínre az Alpok felől áramló vizek már jelentős hordaléktömeget is szállíthattak, amiről részben a felsőpannóniai üledékek aprókavicsos rétegei, részben a homokanyag ásványos összetétele is tanúskodnak. Ezeknek a folyamatoknak eredményeként a Kemeneshát területére kb. 20-50 m vastag keresztrétegezett folyami homok települt. Az üledékek anyaga az emelkedésnek indult alpesi peremvidékekről származik. A homokot tagoló, finoman rétegezett agyaglencsék a fő áramlásból átmenetileg elzáródott, időszakosan állóvízzel borított felszínekre utalnak. A terület éghajlata a részben nedves, illetve félsivatagi jelleg között ingadozott, miközben domborzatát váltakozva alakította a folyóvízi feltöltés és pusztítás.


A hegy kialakulása


Az első dunántúli bazaltvulkánok kb. 12 millió éve működtek, és az utolsó kitörések mindössze néhány százezer éve fejeződtek be. A Ság hegyi vulkán története ez időszak közepe táján, a mintegy 5 millió évvel ezelőtti (felső pannon-, más elnevezéssel pliocén kori) földkéreg-mozgásokkal kezdődött. A Ság hegy alatt a kutatások szerint két fő törésvonal keresztezi egymást. Az ezek mentén bekövetkező szerkezeti mozgások hívták életre többek között a Balaton-felvidék, és a Déli-Bakony vulkánjait is, a kemenesaljai bazalt szigethegyek tehát a Balaton melléki Badacsony, Szent-György-hegy, Csobánc, Gulács testvérei.
Akkoriban a táj felszíne a jelenleginél kb. 80 m-rel magasabban húzódott, anyagát a lassan feltöltődő, kiszáradó Pannon-tengerből lerakódott homok és agyag képezte, felszínét egyenetlenné alakította a szél és a víz, helyenként még kisebb, sekélyebb tavak, mocsarak borították.
A vulkán működése valószínűleg maximum néhány évig tartott, mely négy, időben és jellegében elkülönülő szakaszra osztható.

- Az első kitörési periódus heves törmelékszórás volt, a megnyíló magmacsatornákon át felszínre törő anyagot - nagyrészt a vízzel, és magas víztartalmú üledékekkel történő kölcsönhatása miatt - forró gázokkal kevert izzó kőzetpor, lávacseppek, kisebb-nagyobb kőzetdarabok, (lapillik, vulkáni bombák) és vulkáni hamu alkotta. A nedves, lágy tufaiszapba lehullott, sötétebb színű bazaltbombák a mai bányaudvar több sziklafalán megfigyelhetők. A törmelékszórás nem volt folytonos, hosszabb-rövidebb szünetek szakították meg, erről a kőzet ma látható rétegeződése és változatossága tanúskodik.
Ebből az első kitörésből származott a hegy tekintélyes vastagságú bazalttufája, mely nagyjából észak-déli irányban megnyúlt, elliptikus alakú sáncgyűrűt alkotott a kráter mélyedése körül. Vastagsága 20-25 m és 40-50 m között változott. Rétegeit a közbezárt vulkáni bombák mellett, főként a nyugati részen, sokfelé később láva törte át, míg máshol mélyből felragadott agyag- és homokzárványokat őriz. Helyenként a tufa felszínére vöröses színű salak települt.

- A második kitörés során már bőséges láva ömlött a mélyből, mely először a korábbi bazalttufa felszínének mélyedéseit töltötte fel. Később a feltörések a központi kráterben több kisebb salakkúpot építettek, majd a kúpok oldalain lefolyva befedték az idősebb tufarétegeket, és a sáncgyűrűn belül fortyogó lávatóban gyűltek össze.
Ahol az izzó kőzetolvadék a nedves tufával érintkezett, vízgőz-buborékok keletkeztek, melyeket megőrzött a megdermedő kőzet, ezeket ma hólyagos bazaltként, vagy kenyérkőként ismerjük.
A második kitörés anyaga alkotja a hegy 20-25 m vastag, általában réteges, pados elválású, földpátos, olivinben gazdag "alsó bazaltját".

- A harmadik kitörési szakasz már jóval kevesebb bazaltot juttatott felszínre, fokozatosan gyengült a tűzhányó ereje, a folyékony kőzet izzó szökőkutakat alkotva hullott vissza. A kráterben egy-két nagyobb, és néhány kisebb - összesen hét - magmacsatornán át tört fel a láva.
Ekkor keletkezett a 10-15 m vastag "felső bazalt", mely jellemzően szabálytalan, tömbös - néhol oszlopos - elválású.

- A negyedik, egyben utolsó kitörési periódusban a felnyomuló lávának már csak kis része érte el a felszínt, nagyobb hányada megrekedt a magmacsatornákban és a felső bazalt repedéseiben, ott a lassú kihűlés miatt szemcsés-kristályos szerkezetű, dolerites jellegű kőzetet (teléreket) hozott létre. A kürtőket kitöltő, oszlopokban elváló bazalt a bányászat során több helyen feltárult, és ma is jól látható.
Ezzel az utolsó kitöréssel a hegy vulkáni működése be is fejeződött.

A Ság hegy vulkánjának kialvása után még sokáig nem csillapodtak a föld mélyének erői, a későbbiekben még több kisebb tűzhányó született a környéken (Kis-Somlyó, Hercseg-hegy, vásárosmiskei, gércei, szergényi bazalttufa-halmok), bár ezeknél már inkább csak a törmelékszórás volt jellemző. Az utóvulkáni működés helyenként (sitkei Bölönt-ér) kéntartalmú, langyos forrásokat fakasztott.

A következő néhány évmillió során a Rába ismét kavicsréteget teregetett szét a vidéken, így a terület erősen feltöltődött, mintegy 80 m vastag kavicsos hordalék települt rá, mely szinte teljesen elfedte a vulkáni kúpot. A pleisztocén korszakban viszont a Győri-medence süllyedésével megnőtt az észak felé tartó folyók esése, melyek így bevágódtak korábbi hordalékukba, fokozatosan pusztítva, alacsonyítva annak felszínét. A Ság hegy környékén elsősorban a Zala-Marcal ősfolyó, és mellékvizei, a Cinca, Kodó patakok mélyítették völgyeiket. (Az akkori vízhozamok a jelenlegieknél jóval nagyobbak voltak.) Így a területről mintegy 150-160 m vastag üledéket hordtak el a vizek. Azokon a helyeken azonban, ahol a lazább szerkezetű pannon-kori üledékeket a jóval ellenállóbb bazalt fedte, pajzsként védte őket az erózió lepusztító hatásától, így a vulkánok, és alapzataik egyre inkább kiemelkedni látszottak környezetükből, azaz megőrizték eredeti magasságukat. Innen ered a "tanúhegy" kifejezés: a bazaltrétegek alapja tanúskodik arról, hol volt egykor a felszín magassága.

Az idők során természetesen nemcsak a környező síkság pusztult, és alacsonyodott egyre mélyebbre, lassan-lassan a kemény láva-pajzs anyagát is kikezdte az idő. Főként a jégkorszak viszontagságos időjárása alatt kopott, vékonyodott, repedezett a bazalttakaró, peremei letöredeztek, omladék-gallér, törmeléklejtők vették körül, egy-két lecsúszott, hatalmas darab ma dombokat formál a hegy lejtőin.
A történelmi korban a kijárt mélyutak, a szőlőművelés tereplépcsői alakították az alsó lankák képét, míg a hegy felső részét - az egykori tűzhányó évmilliókkal dacoló kőkoronáját - a XX. századi bányászat pusztította el. Így napjainkra szinte csak a hajdani bazalttakaró által hosszú korszakokon át megvédett, pannon-tengeri üledékekből álló talapzat maradt meg, tetején a szebb időket megélt vulkáni kúp - a bánya által meghagyott - romjaival.