Őskor: az újkőkortól a vaskorig


Egykoron - sok ezer évvel ezelőtt - a vidéket még összefüggő, sűrű erdők borították, melyet csak a folyókat kísérő, néhol lápréteket, mocsarakat, itt-ott kiemelkedő ligetes dombszigeteket rejtő árterek, és a völgy menti, távolabbi síkon az akkor még érintetlen vulkáni magaslatok helyenként sziklás, bokorerdőkkel fedett szigetei szakítottak meg. A jégkorszak lassú végetérésével előbb tajgás jellegű, majd erdős sztyeppés növénytakaró alakul ki, az erdőkben megjelennek a nyír és a melegkedvelő lombos fák, a növényzet fontos elemévé válik a mogyorócserje. A korabeli állatvilágról csak vázlatos feltevéseink vannak, feltehető, hogy többek között háziasítható őstulkok, vadászható vadszamarak és gímszarvasok tömege népesíthette be a környező vidéket.

A kb. 12-7000 évvel ezelőtt kezdődött mezolitikumban (középső, vagy átmeneti kőkor), itt élt őslakosságról leletek hiányában jelenleg csak feltevéseink vannak - eredetük a homályba vész.
Agancs- és csonteszközök Régészeti leleteink csak az újkőkor idejétől vannak, amikor a Nyugat-Balkán felől, a Marcal folyását követve népcsoportok vándoroltak ide, fejlettebb kultúrát hozva magukkal, és összeolvadva az itt talált népekkel. Településeiket az akkor még átjárhatatlan, ingoványos folyómelléken a kiemelkedő, áradások ellen védelmet nyújtó eróziós szigeteken építették meg. A vadászat és halászat mellett egyre nagyobb szerepet kapott az állattenyésztés (juh, kecske, szarvasmarha, sertés) és a földművelés. Több közeli lelőhelyről (Csögle, Egeralja, Adorjánháza, Bánhalma, Nemesgörzsöny, Egyházaskesző és Marcaltő) előkerültek olyan ősi telephelyek, melyek már a dunántúli vonaldíszes kerámia kultúra idejéből származnak. A Kemenesalja ekkor a környék egyik legsűrűbben lakott területe volt. Ekkor kezdődött a táj - egyelőre még csak lassú - átalakítása, az összefüggő erdőket irtások szakították meg, kis falvak épültek.
A korszak végén a lengyeli kultúra népei éltek a környéken. Megtalált kőeszközeik anyaga arra utal, hogy már kereskedtek a távolabbi hegységek (Bakony, Alpokalja) népeivel.
E korszak egyik legfontosabb lelőhelye Csögle közelében található.
A korszak településeinek kisebb-nagyobb méretű házai fa vázszerkezettel, épültek, faluk vessző- és nádfonásos, illetve náddal - mint hőszigetelővel - bélelt. A nádhoz, mint építőanyaghoz könnyen hozzájuthattak a Marcal partján és a Kemenesalja akkor még gyakori mocsarainak közelében megtelepülők. A házak lakóit nyeregtető védte az időjárás viszontagságaitól.

Kőeszközök és edények A későrézkor idején, i. e 2100-1900 között a dél felől érkező péceli, más néven badeni kultúrához tartozó népcsoport talált szállást a vidéken. Ők építették fel a Ság hegyen az első ismert települést. Félig földbe mélyített, kunyhószerű lakásaik nagyrészt a hegytetőn voltak. Telephelyeiken még különálló, egymástól független közösségek éltek, melyekben több család lakott együtt. Társadalmi tagozódás még nem alakult ki, a mindennapi életet a szokásjog irányította, ennek érvényesítése a közösség idősebb vezetőinek feladata volt. Az egyes települések főként földműveléssel, és állattenyésztéssel foglalkoztak, de ebben az időben nagy szerepe volt még a vadászó, halászó, gyűjtögető életmódnak is. A földművelés és a mindennapi élet eszközei fából, csontból, agancsból, és kőből készültek. Már több gabonafélét, kölest, borsót, babot termesztettek, a gabonát kézi erővel megőrölték, és lepényszerű kenyeret sütöttek. A későbbi háziállatok egy részét már ekkor háziasították, elsők között a szarvasmarhát, sertést, kecskét és juhot.
A sághegyi telepről rengeteg lelet került elő, a legkülönbözőbb mezőgazdasági eszközök és szerszámok mellett sok égetett agyag, illetve kerámia edény, mely a telep akkori jelentőségére és fejlettségére utal.
Ruházatuk állatbőrökből és szőttesekből állt, ékszereik csontból, állati fogakból, kagylóból, agyagból készültek. Hitvilágukról nem sokat tudunk, de valószínű, hogy más földművelő társadalmakhoz hasonlóan az égitestek - Nap, Hold - és feltehetően az ősök tisztelete volt meghatározó. Ők honosították meg vidékünkön a hamvasztásos, urnás temetkezést.
Bronzkori eszközök A bronzkor első felében érkező vucedoli kultúra vetett véget a sághegyi telep első korszakának. A történet részleteit homály fedi. Ebből az időszakból nem maradtak fenn leletek a hegyről és közvetlen környezetéből, valószínű, hogy a telep elnéptelenedett, vagy csak szórványosan lakták mintegy 7 és fél évszázadon keresztül.

A telep második korszakát és egyben fénykorát a (középső) bronzkor végétől élte, ekkor nyugatról érkező újabb népcsoport telepesi találtak itt otthonra. Központi településüket a Ság-hegyre építették, a nagyszámú lelet arról tanúskodik, hogy temetőjük és bronzműves központjuk is itt volt. Földművelésük már hatékonyabbá vált, mint elődeiknél, mely főleg a bronzeszközöknek (sarló) köszönhető. Ekkor már valamennyi ma ismert háziállatot tenyésztették, és erre az időre tehető a lovak és szekerek elterjedése is. Használati tárgyaikat - konyhai eszközök, ékszerek, szerszámok - nagy változatosságban őrizte meg a föld mélye. Bronzművességük nagyon fejlett volt, ötvözéssel is foglalkoztak (réz, ón, ólom), a nyers fémeket főként Velemből és az Alpok irányából, kereskedőktől szerezték be. Kézművesiparukat is magas szinten űzték, főként kerámiaedényeik maradtak ránk nagyobb számban. Ezt a stratégiai - és talán egyben törzsi - központot a környék kis falvai látták el élelemmel.

A telep fénykorát azonban egyre inkább beárnyékolta valami: talán a keletről szállingózó hírek, melyek új, harcos hódítókról érkeztek. Az itt lakók vagyonuk nagy részét, bronz- és kerámiatárgyaikat elővigyázatosságból földbe ásták. Aggodalmuk nem volt alaptalan. A kora vaskorban érkeztek kisebb csapatokban az Alföld felől a szkíták, melyek az itt élő, letelepedett életmódú népekkel ellentétben katonás és hódító természetűek voltak. Kis létszámú, de jól felfegyverzett, vértezett lovasaikkal szemben nem sok esélyük volt az őslakosoknak. A sághegyiek nagy része is elmenekülhetett, vagy az "ostrom" áldozata lett. A helyi lakosság megtanult együtt élni a hódítókkal, miközben sok újítást is átvett tőlük. Ekkor terjedt el a hamvasztásos-halomsíros temetkezési forma, melynek emlékeit (tumulusok, halomsírok) sok helyről ismerjük a közvetlen környékről is: Mesteri, Csönge, Kismező (Celldömölk), Sándorháza-major, Boba, Jánosháza. Ekkor terjedett el a vas, és a fazekaskorong használata, valamint ez időkből származnak a fényes feketére égetett, "grafitos" kerámiaedények is. A leletekből arra lehet következtetni, hogy a telep újjáéledhetett, továbbra is stratégiai, bronz- és kézműves központként működött, és valószínűleg erődítették (sánccal vették körül).

A késő vaskorban, az i.e. 5. század közepe táján érkeztek vidékünkre a kelták. Győr irányából a Marcal folyását követve terjeszkedtek dél felé, és településeik nyomait megtalálták Ménfőcsanak, Koroncó, Vaszar, Mezőlak, Külsővat, Csabrendek határában is. Tömegesen szállták meg a Kemenesalját, és Külsővattól nem messze föld-fa szerkezetes erődöt építettek. A kelták magas szintű ismeretekkel rendelkeztek, fejlett volt a vaskohászatuk, sok fémeszközt használtak, valószínűleg szőlőműveléssel is foglalkoztak már.
Valószínű, hogy a sághegyi telepnek a kelták betörése vetett véget, (bár egyes források szerint még egy ideig fennmaradt) de mintegy 2500 éves története után az ősi település kihalt, a további korokból a leletek már csak szórványosak.



A római kor


A Ság hegy vidéke a római korban Az I. század közepe táján kialakuló római uralom fontos változásokat hozott a vidék életébe. Területe Pannonia tartomány részét képezte. Az itt élő kelta törzsek nem tanúsítottak különösebb ellenállást, vezető rétegük hamar alkalmazkodott a római hatalmi berendezkedéshez. A környék részben a Somló-Tüskevár környékén lévő Mogetianae város territóriumához tartozott. Keletre, a Marcal mellékén, és a Ság hegy környékén is viszonylag sűrűn voltak települések: főként lakó- és gazdasági épületekből álló majorok - akkori nevükön villák. A kor egyik legnagyobb vívmánya és egyben máig fellelhető emlékei a rómaiak úthálózata volt. 4-5 m széles, kavicsozott vagy kővel burkolt, domború utak voltak, melynek nyomai több település határában (Kemenesmihályfától Vönöckig) szabad szemmel is felfedezhetők. A folyók átkelőinél út- és őrállomások épültek, közelükben voltak a kisebb falvak, és itt álltak a földbirtokkal rendelkezők lakóhelyei, birtokközpontjai. A Ság hegy bazaltját már ebben a korban bányászták, a kifejtett követ Savaria útjaihoz használták fel. Szőlőkultúrájukról tanúskodnak a hegy környékén előkerült villák maradványai (Kemeneskápolna, Mesteri, Mersevát, Izsákfa). Tokorcs mellett egy jelentősebb római kori település gazdag leletanyaga került elő.
A hegyen egy őrhelyről, illetve katonai táborról is megemlékezik a történetírás, de ezt régészeti leletek még nem támasztották alá.



A népvándorlás kora


A népvándorlás korában, 433-ban, Attila vezetésével a hunok alapították meg birodalmukat, azonban megtelepedésük emlékei területünkről nem ismertek, de ezt lehet, hogy csak az alapos kutatás hiánya okozza. Az 568-tól kezdődő avar uralom már több emléket hagyott ránk (temetők és edénytöredékek az Izsákfa melletti Bokodpusztánál).
A magyarság 900 környékén érkezett a Dunántúlra. Vidékünkön elég kevés lelet került elő ebből az időből. Az Árpád-kori települések nyomait csak helyi gyűjtések alapján feltételezhetjük, a részletesebb régészeti kutatás még várat magára.

A Ság hegy nevének eredete még nem tisztázott. Az ország területén mintegy 50 helyen előforduló Ság helynév magyarázatára két elmélet is létezik: az egyik szerint egy régi, már kihalt magyar köznévből származik (ság), melynek jelentése "domb, erdős magaslat". A másik teória szerint a honfoglaláskor a magyarokhoz csatlakozott, török eredetű (nyelvű) kabar nép egyik törzsének (vagy vezetőjének) nevét őrzi a hegy, illetve az alatta fekvő falu.



A honfoglalás után


Ságsomlyó régi várfalának maradványai Magyarország történelmének hajnalán Vas megye jelentős része a karakói ispánsághoz tartozott. Az ispánság feltehetően Szent István korában keletkezett.

A korai idők emlékei közül egyik legnagyobb jelentőségű a dömölki apátság, melynek alapítását az idők homálya fedi, de feltehetően 1131-33 közé esik, II. Béla király uralkodásának idejére. Először egy 1252-ben keltezett oklevélben említik, melyben a tatárjárás pusztításainak orvoslásáról van szó. Az apátság fénykora a 14. században volt. Körülötte két település alakult ki, a jobbágyok, szolgálók faluját Pórdömölknek, a kiváltságosokét Nemesdömölknek nevezték. Ekkor már a vidék nagy részén felépültek a falusi templomok. Két kolostor is volt a területen, melyek napjainkra már elpusztultak, egyikben Jánosháza mellett, Szentpéterpusztán pálosok éltek, a másik, szintén pálosok alapította nagysimonyi rendház pontos helye még feltáratlan.

Ebben az időben még állhatott a Ságsomlyó néven említett, ma már a régmúlt és az ismeretlenség ködébe vesző sághegyi vár. Az erődítmény még az Árpád-korban készülhetett, talán a rómaiak által itt hagyott őrhely alapjait felhasználva. Elképzelhető, hogy királyi udvarhely, vagy más stratégiai építmények is voltak a hegytetőn, ezeket azonban még régészeti leletek nem igazolták. Lehet, hogy az "erőd" mindössze egy 3 m magas, kb. 1,8 m széles, a platót övező falból állt, melynek belső oldalán az őrök számára alacsonyabb "járda", külső oldalán lőrések voltak. Kapuja a nyugati, Mesteri oldalon volt, ahol az egyik felvezető utat még ma is Vár útnak nevezik.
1272-ben említik először, amikor a király eladományozta. 1479-ben már rom volt, a török elleni harcokban így nem vett részt. Amíg falai álltak, a környék lakosságának menedékhelyül szolgált a vészterhesebb időkben. Falmaradványai még láthatók voltak a XX. század elején is, majd a bányászat során megsemmisültek.

A várról egy helyi legenda is szól. II. (Vak) Béla király ugyanis várat szeretett volna itt építtetni, de tanácsadói le akarták beszélni róla. Miután a király nem engedett, azt bizonygatták neki, annyira magas a hegy, hogy lehetetlen ott építkezni. A még most sem meggyőzhető vak uralkodót aztán addig vezették körbe-körbe a hegyoldalban, amíg elfáradt, és letett tervéről.
Egy másik változat szerint Vak Béla királyunk megbízta kincstárnokát, hogy építsen várat a Ságra. Noha a pénz egyre fogyott, az csak nem akart elkészülni. Megelégelve ezt, a király elhatározta, hogy odautazik és maga jár végére a dolognak. Ravasz kincstárnoka, hogy gyanút ne foghasson, körbe-körbe vezette a vak királyt az elkészült rövidke várfal mentén. Az uralkodó egyre dühödtebben kérdezgette, mikor kerülik már meg a várat. - Óriási ez a vár, nagyjóuram! – válaszolta a kincstárnok. Erre a király megátkozta a várat, mire az addig elkészült fal is leomlott.
Ezért nem készült el soha a királyi vár a Ság hegyen.

A honfoglaló magyarok folytatták a rómaiak idején meghonosított szőlőtermesztést, hamarosan ismét szőlőfürtöket érlelt a Nap a bazaltkoronás hegy lejtőin. Erről a Szőlőművelés oldalon olvashatunk többet.

A ma is fennálló templomok nagy része középkori eredetű. A történelem viharai azonban sok egykori települést elpusztítottak templomaikkal együtt. Ezekre, az úgynevezett pusztatemplomokra, már csak a szántáskor előbukkanó kövek emlékeztetnek. Ilyen volt az egykor Kemenesmagasi határában állt Szent György-, az Intaháza közelében elpusztult Keresztelő Szent János templom, a Jánosháza közelében épült Varsány falu Szent Márton tiszteletére épített, és a Vashosszúfalu mellett hajdan volt Szentódorfa temploma.

Egykori oklevelek említik Köcsk, Bokod, Sitke, Káld, Kemeneskápolna rég eltűnt egyházait, melyeknek mára nyomuk sem maradt. Szergény, Keléd, Hímeskő templomairól legendák szólnak, azonban levéltári forrásokban ez ideig nem sikerült igazolni őket. A tatárok pusztításai után sok falu elnéptelenedett, és később, mikor a veszély elmúltával a megmaradt lakók visszatértek, gyakran a település új helyen épült fel ismét.

Az 1526-os mohácsi vereség hatással volt vidékünkre is, sok főúri kastélyt erődítménnyé alakítottak át. A török szultán Bécs ellen vezetett hadjáratát ugyan megállították Kőszeg hős védői, de közben Vas megye hadszíntérré változott. A törököknek Sárvárt nem sikerült elfoglalniuk, ezért szörnyű pusztítást végeztek a környéken.

Ság hegy északkeletről A reformáció nagy sikereket ért el itt, a nemesség tömegesen tért át az új hitre, így a táj lakosságának nagy része evangélikussá lett. (Abban az időkben a jobbágynak kötelessége volt követni ura vallását). Természetesen ezt a katolikus császár és hívei minden eszközzel próbálták megakadályozni. A korra oly jellemző protestánsüldözés nem kímélte ezt az országrészt sem. Három év múlva, amikor Thököly második felkelése Észak-Magyarországon sikeresnek ígérkezett, a törökök azzal az ürüggyel, hogy őt megsegítsék, rátörtek a Dunántúlra. Ekkor szinte teljesen elpusztult a vidék, rengeteg falut perzseltek fel a török hadak. Több település sosem épült újjá, emléküket csak dűlőnevek, legendák, és a szántás során előkerülő kövek őrzik.

Az ellenreformáció során előfordult, hogy katonai erővel foglaltak vissza több falusi templomot. Az így szakrális helyeiktől megfosztott evangélikusok csak hosszú idő után, sok nehézség árán építhették fel gyülekezetük templomát Dömölkön. Ezen idők művészettörténetileg jelentős eseménye volt Dorfmeister István tevékenysége a térségben, sok templom freskóit készítette el.

A 17. század végén egymás után épültek a vidék barokk kastélyai és kisnemesi kúriái. Ebből a korból származó legnevezetesebb épületek többek között a sitkei Felsőbüki, a dukai, egyházashetyei, és jánosházi kastélyok.

A kiegyezést követő időszak a békésebb fejlődés éveit hozta el. 1871-ben érkezett vidékünkre a vasút, október elsején megnyílt a Győr-Szombathely vonal, egy évvel később pedig már Székesfehérvár felé is indulhattak a gőzösök. Tapolca felé 1888-ban, Sopron irányába 1898-ban indult meg a vasúti közlekedés. Így Kiscell a század fordulójára vasúti csomóponttá vált, mely rendkívüli fejlődést hozott el a település életébe. Lakossága rohamosan nőtt, míg 1907-ben Nemesdömölkkel egyesülve Celldömölk néven a térség központjává lett.

A XX. század hozta el a Ság hegy életébe a legnagyobb - szomorú és visszafordíthatatlan - változást. Az 1907-ben megnyitott, és 1957-ig működő bazaltbánya szinte teljesen lerombolta a hegy vulkáni kúpját, mely évezredeken át nyújtott lakóhelyet, menedéket a régi korok embereinek.
A bánya kimerülése után sokáig elhanyagolt hegy sorsa 1975-ben fordult jobbra, amikor tájvédelmi körzetté nyilvánították. Innentől az idegenforgalom fokozatos fellendülésével a hegy egyre ismertebbé vált, kiépített útvonalak, turistaház, múzeum létesült, napjainkban pedig az Euróbában is egyedülálló Vulkán park születésének lehetünk tanúi.