A Ság hegy közvetlen közelében ugyan csak 3 falu fekszik: Alsóság,
Kemeneskápolna és Mesteri - ezekhez tartozik szőlőhegy -, de a teljesség kedvéért
a többi, hegykörnyéki település rövid történetét és leírását is olvashatjuk
honlapunkon.
Ezek közül Alsóság és Izsákfa ma Celldömölkhöz tartozik, így a város és a hegy élete
napjainkban már elválaszthatatlan.
Celldömölk
A Ság hegytől alig 3 km-re fekszik a környék legnagyobb települése, egyben Kemenesalja
központja, Celldömölk.
A város több szempontból is a vidék egyik legrégebben lakott helye. A folyók, patakok közelsége, a Ság-hegy
messziről látható, jól védhető száraz magaslata ősidők óta vonzotta a letelepedésre vágyó embereket.
Kora vaskori emlékeket rejthetnek a Cinca patak melletti, ma még feltáratlan, elszántott halmok.
Az Alsóság melletti Kismezőn hasonló korú (i.e. 8. századi) halomsírokat találtak. Az Izsákfához közeli
Bokodpuszta környékén, a Kodó patak partjain az újkőkortól a római birodalom idejéig rengeteg lelet került
napvilágra.
A város 1904 óta viseli mai nevét, amikor Kiscell és Nemesdömölk egyesült. A legrégebbi településrész,
Pórdömölk már a 19. században beolvadt Kiscellbe. Két falut, Alsóságot és Izsákfát a 20. század folyamán
kapcsoltak Celldömölkhöz.
Pórdömölk
A kolostor melletti kis település az apátságnál jóval régebbi lehetett. A kolostor alapjaiban római kori falakat
is találtak, az egykori temetőből pedig 10-11. századi sírok kerültek elő. A falut korábban Nagydömölknek (1457),
vagy Egyházasdömölknek (1459) nevezték, a mellette alakult Nemesdömölktől való megkülönböztetésül.
Az apátság hanyatlásával a falu is veszített jelentőségéből, mutatja ezt nevének változása is, 1698-ban már
Pór- vagy Kisdömölkként írták össze.
A törököknek 1558-ban, 1598-ban, és 1610-ben hódoltak. A pusztítások után, 1628-ban elhagyott hely volt, de a
század végén már újra 60 lakos élt itt. A 18. században újjáéledő apátság a település életében is rövid
fellendülést hozott, és bár sokáig nevét adta a kialakuló új településnek, Kiscell hamarosan felülmúlta őt.
1844-ben még önállóan adózott, és 1855-ben is külön községként szerepelt, 1857-től már Kiscellel együtt
mutatták ki a lakosságát. 1904-ben, az egyesítésnél nem került szóba, "csendesen" Celldömölk részévé vált.
Nemesdömölk
A viszonylag későn alakult községről 1457-ből származik az első adat. Ekkor Kis- vagy Felsődömölknek nevezték,
ezek a másik Dömölknél későbbi alapítására, és földrajzi elhelyezkedésére utaltak.
1560-ban azonban nevét kiegészítették a lakosság társadalmi helyzetére utaló Nemes előtaggal.
A 17. században már lélekszámában és jelentőségében is felülmúlta a szomszédos Pórdömölköt,
ezért 1698-ban Nagydömölk néven említik.
A falu először a dömölki apátság tulajdona lehetett, erre utal ugyanis egy 1459.ben keletkezett oklevél,
amely szerint a lakosok az apátság nemes jobbágyai voltak. Fokozatosan kiharcolták azonban a
szolgálatmentességet. A 15. század végén már köz- és kisnemesi birtok volt.
Az 1532-es hadjárat alatt már a szultán portyázó csapatai sanyargatták a helyikeket, de csak Pápa várának eleste után (1594) hódoltak folyamatosan. 1620-ban a Bethlen-hadakat támogató török csapatok dúlták, de 1634 és 1645 között sikerült kibújniuk a hódoltsági adózás alól.
A török kor végével a község a kemenesaljai vidék legjelentősebb helysége, egyben központja lett.
A korábban Szentmárton illetve Vönöck leányegyházaként csak haranglábbal rendelkező falu, az
1681. évi 26. törvénycikk értelmében, a Vas megyében élő evangélikusok két szabad vallásgyakorlására kijelölt,
úgynevezett artikuláris helyének egyike lett.
A templom mellé 1820-ban archívumot építettek, amiben a Dunántúli Egyházkerület levéltárát és könyvtárát helyezték el.
A község nemcsak kulturális, hanem közigazgatási központja is volt Kemenesaljának. Kiscell felemelkedéséig
szolgabírák, ügyvédek laktak itt. 1872-től az egyesítésig körjegyzői székhelyként szerepelt.
1895-ben részvénytársasági alapon gőzmalmot építettek a község határában.
Kiscell
Kiscell alapítása Koptik Odó nevéhez fűződik, aki dömölki apáttá való kinevezése után az ausztriai máriacelli
kegyszobor másolatával érkezett Dömölkre. Ezt először a Ság-hegyen helyezte el, ahol kápolnát is szeretett volna építeni, de a földesúr, Erdődy gróf ezt nem engedélyezte.
Ekkor a pápai országút melletti dombocskán épített egy kis fa kápolnát, amely mellé remetelak és ásott kút került. Ennek a kútnak ásása során esett az egyik munkás fejére egy nagy kő (ma is látható a templomban).
A súlyos sérülés miatt a kútásót halottnak hitték, aki csodás módon mégis meggyógyult, amelynek híre ment a környéken.
Már a következő évben megindultak a zarándokok a csodatevőnek tekintett Mária-szoborhoz. Még nagyobb lett az
idelátogatók száma, amikor 1745-ben gróf Zichy Ferenc győri püspök, a pápa engedélyével, nyilvánosan kitenni rendelte a szobrot.
A következő években már 10-30.000 ember látogatta meg az új kegyhelyet, amely természetesen vonzotta a
kereskedőket, vendéglátósokat is. A kápolna mellett felépült vendégfogadó volt az első kőház, amelyet nemsokára
követtek a többiek. A 18. század második felére az újonnan kialakult, alig néhány száz lakosú városban hét
vendégfogadó működött. Melletük kegyszerárusok, italmérések elégítették ki az ideérkezők igényeit.
Az első telepesek szinte kivétel nélkül külföldiek, főleg németek és csehek voltak. A kialakuló településnek
Koptik apát a Kis Mária Cell nevet adta, de sokáig továbbra is Dömölkként tartották számon, míg a század végére a Mária Cell elnevezés vált elfogadottá.
Ezt a 19. század közepén váltotta fel a Kiscell név.
Nemsokára, a hívek adakozásából lehetőség nyílt egy komoly templom építésére, mely hatalmas méreteivel
lenyűgözte a zarándokokat. Átadására 1748 őszén került sor, soha nem látott, mintegy 50.000-es tömeg előtt.
Nagy válságot élt át a község II. József alatt, aki nemcsak a szerzetesrendet oszlatta fel, de a búcsújárást
is meg akarta tiltani. A kolostor vagyonát elárverezték, a zarándokok száma is megcsappant. Csak 1802-ben, I.
Ferenc intézkedésére indulhatott újra a szerzetesi élet a kolostorban.
Mivel a kegyhely korlátozásával a lakosok fő megélhetési forrásukat veszítették el, vásártartási jogot kértek a
királytól. Végül 1791-ben tarthatták meg az első országos vásárt. A hetivásár már akkor csütörtöki napon volt,
ezt a hagyományt tartják a mai napig is. Ettől kezdve nevezték szabadalmas mezővárosnak településüket a helyiek.
A Bach-korszaktól lett Kiscell járási székhely, de a legnagyobb változást a vasút hozta el a település életébe.
1871-ben indult meg a forgalom a Győr-Szombathely, majd egy évvel később a Székesfehérvár-Szombathely vonalakon,
amelyek Kiscellnél találkoztak. Az így kialakult vasúti csomópont mozgásba hozta a város életét,
minek következtében iparosok, kereskedők települtek be nagy számban. Lakossága a század végéig többszörösére
emelkedett.
Alsóság
A hegy keleti lábánál fekvő, Celldömölkhöz csatolt települést először 1272-ben említik Sag néven, de már három év múlva az írások szerint
királyi udvarnokok laktak itt, két faluban, melyeket Nagyság és Általság neveken jegyeztek. A későbbiekben a
Ság elnevezés vált általánossá.
Templomáról és plébánosáról 1325-ben esik szó. Ekkor még királyi tulajdonban levő, nagy lélekszámmal,
hetivásárral és vámmal is rendelkezett.
1558-tól a 19. századig mezővárosi rangja volt, évente két országos vásárral, de jelentőségét Kiscell
felvirágzásával elveszítette.
A török idők mozgalmasan teltek a település életében, 1548-tól a 17. század közepéig fizettek adót a törököknek,
de német zsoldosok is okoztak károkat 1567-ben, nemegyszer a katonák és hajdúk is fosztogatták.
A falu életét, gazdálkodását meghatározta a határában emelkedő hegy, a szőlőművelés. Sok családnak
adott munkát az egykori kőbánya is.
Izsákfa
A Celldömölkhöz tartozó, néhány száz lakosú kis település a hegytől délkeletre, a Kodó patak
völgyében húzódik meg. Határának csak egy része szántóföld, a Kodó mellékét többnyire rétek,
legelők és erdők kísérik.
Területe már a korai időkben lakott volt, a Guta-dűlőben bronzkori raktárkészletre
bukkantak, míg a Dercóna-dűlőben római kori villa falait találták meg, melynek
terrazzós padozata, falfreskói, fürdőmedencéje volt. A leletek tanúsága szerint
nagyobb központ lehetett a mai Bokodpuszta környékén. Valójában Bokod, a ma már
csak "pusztaként" említett település volt a régebbi, Izsákfa ennek határában
később keletkezett. Először 1435-ben említették, a mai nevén (Isakfalua), így
feltehetően a 14-15. században alakulhatott ki. Nevét alapítójáról, vagy
tulajdonosáról kaphatta. Érdekes az egyik, 1516-ban keltezett írásban szereplő
neve: Isaakfalwa al nom Kys Bokod), mert arra utal, hogy Bokodnál később jött létre.
A falut többnyire egytelkes nemesek lakták, de története során mindig volt itt
egy-két nevesebb családnak is birtoka, ilyenek voltak a 16. században a Choronok,
majd később a medgyesi Somogyiak.
1584-ben Rudolf király vámszedési jogot adott Márky János helyettes nádornak, a Kodó
patak hídjának felépítése ellenében.
Izsákfát sem kerülték el a török pusztítások, 1571-ben elhagyott faluként írták össze,
1606-ban Bocskai nádor katonáit szállásolták ide, de valószínű, hogy a későbbi
portyázásokból sem maradtak ki.
A falu déli részén, a Kodó patak feletti dombon állt a 16. században Márk János zalai
alispán kastélya. Az oklevelek 1542-ben említik először. A fentebb említett
Bocskai-féle felkelés idején hajdúkat szállásoltak el benne. Később Nádasdy Tamás
birtokába került. 1617-ben Kerecsényi Bálint egerszegi vajda, Hees Pál lenti
várkapitány és más végvári katonák feldúlták és kifosztották a kastélyt.
Az ügynek nagy visszhangja volt, mert még Mátyás király 1618. évi 30.
törvénycikkelyében is foglalkozott a kastély pusztulásával, megadva Nádasdy
Tamásnak a megtorlás jogát.
A falu egyházi téren 1698-ban Nemeskocshoz, 1758-ban pedig Alsósághoz tartozott,
önálló plébániává csak 1890-ben lett. Katolikus templomát 1798 és 1803 között
építették.
Izsákfán született a híres, talán egyik utolsó betyár, Savanyú Jóska. 1841. szeptember
12-én keresztelték meg az alsósági templomban, állítólagos szülői háza ma is áll
a templom közelében.
Kemeneskápolna
A Ság-hegy déli lába alatt fekszik az alig több, mint 100 lakosú község.
Környezetének nagyobb része lapály, a Mágorta menti mezők máig őrzik az egykori
kemenesaljai rétek, kisebb tavak, vízállások hangulatát. A terület többi része
mezőgazdasági művelés alatt áll, míg a keleti határrészen, a Kodó patak túlsó
partjain már erdőket találunk. A falu határa felnyúlik a Ság-hegyre is, ahol
ősidők óta termesztenek szőlőt.
A határ északi részén levő Dombi-dűlőben római kori villa maradványait találták a
régészek. A község első írásos említése 1390-ből való, Kapolnafelde néven. Nevének
eredete egy Szent Katalinról elnevezett kápolnához nyúlik vissza, mely a történelem
folyamán teljesen elpusztult.
A 14-15. században helybeli nemesek birtokolták. A későbbiekben először a Széchy
és a Thurzó családoké, majd 1639-ben a Batthyányaké lett. Ők majdnem egy évszázadig
zálogba adták, míg a 18. században az intai uradalom részévé vált.
A középkor harcai alatt sokat szenvedett a falu lakossága. 1567-ben német katonák
okoztak jelentős károkat, 1588-tól pedig már a töröknek voltak kénytelenek hódolni.
1646-ban egy török támadás során a lakosság egy részét megölték, 70 embert fogságba
ejtettek. Közülük ketten csak három év múlva szabadulhattak, Ság-hegyi szőlőjük
eladásával. A falut csak a 18. század elején telepítették újra.
Kemeneskápolna életében mindig fontos szerepe volt a szőlőhegynek, melyet 1563-ban
már megemlít az írás. 1744-ben az itt termett bort a második osztályúak közé
sorolták. 1762-ben ugyancsak megemlítik jó illatú és zamatos borait. Hegyközségi
törvénye 18. századi eredetű.
A közelmúltban épült fel a falu mellett Magyarország első Feng-Shui kempingje,
mely várhatóan felendíti majd a település idegenforgalmát. A csendes, nyugodt
vidéki környezet ideális a kikapcsolódáshoz.
A falu távol esik a főbb közlekedési utaktól, legkönnyebben Celldömölk irányából
közelíthetjük meg, ha a város felől dél felé haladva az Alsóság utáni elágazásnál
jobbra kanyarodunk, Bokod után pedig ismét a jobb oldali utat követjük.
Mesteri
Mesteri a Kemenesalja szívében, a Ság-hegy nyugati lábánál található. Két község, Felső- és
Alsómesteri egyesítéséből jött létre. A falu határának többi része már inkább sík jellegű, enyhe
lejtőkkel. A hegy alatti lapályos részen, a Mágorta-árok mellett rétek vannak, míg másfelé, a
Cinca patak mellékén, és a határ többi részén főként szántóföldeket találhatunk.
1964-ben, olajkutató fúrás során termálvizet találtak a település határában, melyre az elmúlt
évtizedek folyamán családias hangulatú kis fürdő épült fel. Körülötte kisebb üdülőfalu alakult ki.
2 km-re észak felé, a Cinca mellett fekszik Intaháza, az egykor jelentős település és uradalmi
központ. Ma ideggyógyintézet működik területén.
A községet elkerülik a főbb közlekedési utak. Legkönnyebben Celldömölk felől közelíthető meg, a
nemesdömölki templom mellett elágazó úton. Másik lehetőségként a Sárvárt Celldömölkkel összekötő
főút Nagysimonyi és Tokorcs közötti elágazásától dél felé tartva, Intaházát érintve
érkezhetünk ide.
A község területe már az újkőkortól fogva lakott volt, ennek emlékei részben a Ság-hegyen
folytatott bányászat, másrészt az itt már évek óta zajló ásatások nyomán kerültek elő.
Először 1293-ban említik Mestur néven, de a későbbiekben előfordult a Hernádmesteri, és
Erantfalva névalak is. Ezek a 13. században élt, névadó Hernanth magisterre (mesterre) utalnak.
A település a 14. században kettészakadt, Alsómesteriben főleg köz- és kisnemesek éltek
(erre utal egy 1567-es keltezésű iratban a Nemesmesthery elnevezés), míg a "Felső" részt
a Hernádmesteri, az Esterházy, majd a Békássy családok birtokolták.
A török időkben mindkét falu többször hódolt, 1646-ban, a közeli Köcsköt ért támadás során,
mikor azt teljesen elpusztították, Felsőmesteriből 12 lakos került fogságba. 1588-ban mint
elpusztult településeket említették.
A szőlőművelés már a középkorban elkezdődött a Ság-hegy nyugati lejtőin. A szabad, nemesi
tulajdonosok hegyközségi szabályaikat a 18. században foglalták írásba.
Egykor Felsőmesteriben egy évszázados várkastély is állt, melyet 1543-ban említenek először.
Egyik első birtokosa az Esterházy család volt, később a Békássyak és a Hertelendyek tulajdonába
került. A toronyban és a bástyákban kisebb szobákat alakítottak ki. 1594-ben, a török elleni
védelmi rendszer kiépítésekor felvetődött, hogy lebontják, de erre mégsem került sor.
1712-ből maradt fenn az utolsó részletes leírása, ebben még mint emeletes, tornyos épületet
említették. A 18. század végi katonai adatfelvételnél is feltüntették. Utolsó birtokosa a
felsőbüki Nagy család volt, az államosítás után lakóházként használták, majd az 1970-es évekek
elején lebontották. Az egykor hozzá tartozó majorsági épületek az út túloldalán ma is állnak.
Alsómesteriben bontott el a Savaria Múzeum az 1990-es években egy zsúptetős épületet, mely
régi építészeti emlék, a Vasi Múzeumfaluban építették fel újra.
Nagy változást hozott a község életébe az 1964-ben feltárt termálvíz. 1968-tól kezdődően épült
fel a fürdő, ahol először egy 200, majd 5 év múlva egy 300 négyzetméteres medencét adtak át.
1971-ben parcellázták a környéket, és üdülőterületet alakítottak ki.
A kutatófúrás 1983 m mélységig hatolt, ahonnan a triász korú dolomitrétegek feletti miocén
rétegekből tört fel a 47 Celsius-fokos termálvíz. 1982-ben felújították a kutat, ekkortól
a feljebb elhelyezkedő, pannon rétegekből származik a fürdő vize.
Tokorcs
A Ság hegytől északra, a Cinca patak völgyén túl találhatjuk az alig több, mint 250 lakosú községet.
Határa túlnyomórészt sík vagy enyhén hullámos, mezőgazdasági terület. Délre, a Cinca mentén
található a határ legalacsonyabban fekvő része, míg észak-északnyugat felé a felszín
fokozatosan emelkedik, és a peremén szőlőhegyekkel, gyümölcsösökkel, majd feljebb erdőkkel
borított Cser fennsíkjába olvad át.
Tokorcshoz tartozik az északi irányban, alig több, mint 1 km-re, a szőlőhegy lankái alatt fekvő
Újmihályfa.
A Pityer-dombon, Tokorcs és Nagysimonyi között, az Intaházára vezető út mellett terül el az
újkőkori, a dunántúli vonaldíszes kerámia kultúra időszakának települése. A falutól nyugatra a
Kis-Harasztban rézkori települési emlékeket is gyűjtöttek.
A település neve elsősorban római kori emlékei révén ismert. Határából 1982-ben egy nagyméretű
bronzedényben került elő az a 10789 db bronz érmét, és mezőgazdasági eszközöket
(őrlőkő alsó része, ekevas, csákányok, vaskolomp, stb.) tartalmazó, i. sz. 378 körül elrejtett
római kori kincslelet, amelyet a népvándorláskori népek egyre erősödő betörésével hoz
kapcsolatba a történettudomány.
A falu első okleveles említése 1237-ből származik (Tucurch). Első ismert birtokosai a Sitkeyek
voltak, de a későbbiekben már a Dömölkyek, Kisfaludyak, Esterházyak is voltak itt tulajdonosok.
A 18. századtól egy része a Felsőbüki Nagy, és a Batthyány családé lett.
1567-ben német zsoldosok Sitkey Mihály türjei prépost 11 jobbágyának 100 Ft kárt okoztak.
A feljegyzések szerint 1588-ban, 1598-ban és 1610-ben hódoltak a fehérvári és pápai törököknek.
Bethlen Gábor hadjárata idején a törökök elfogtak egy falubelit, akit kiváltottak, de a
tokorcsiak folyamatosan ezután sem voltak hajlandók adózni.
Szőlőhegyét 1601-ben említik először.
Újmihályfa
1857-ben már egyben számlálták a két település lakosságát, de hivatalosan csak 1890-ben egyesült
Tokorcscsal.
Népiesen gyakran Szatyorszegnek is nevezték, mert olyan kicsi volt, hogy egy szatyorban is
elfért volna. A hagyományok szerint valamikor a Cseren volt a falu, de mivel ott nem találtak
vizet, ezért leköltöztek. Első írásos nyoma 1767-ből származik. A 19. században inkább
pusztaként tartották számon. Szőlőtermesztésére utal az is, hogy a környéken egy fekete
szőlőfajtát máig Újmihályfainak neveznek.
Tokorcs idegenforgalmában fellendülést hozott az AeroSág repülőterének létesítése. Sétarepülésen
kívül lehetőség van itt lovaglásra, étterem, tekepálya, vendégszobák várják az érdeklődőket.
